Sorstalanság a szögesdrót mindkét oldalán

Az egyik kedvenc részem A két Lottiban, amikor a szerző felfedi magát, és a sorok mögül kiszólva megdorgálja a sorok között olvasni képtelen, képmutató szülőket. Erich Kästner Shirley Temple-ről mond el egy rövid történetet (mese a mesében), aki olyan fiatal volt, hogy nem nézhette meg a moziban azokat a filmeket, amikben amúgy szerepelt. Szerepelnie szabad volt, megnéznie nem! Mint ahogy az elvált szülők gyerekeinek is szabad (meg)szenvedniük szüleik válását, de ha valaki ír erről, azt a felnőttek zokon veszik: „Ha pedig a gyereknek engedélyezik, hogy ezektől az állapotoktól szenvedjenek, akkor mégiscsak túlságosan finomkodó, no meg kifordított dolog, hogy ne beszéljünk vele arról értelmes, érthető formában!” [...]
John Boyne a német kisfiú naiv perspektíváját következetesen megtartja a történet végéig: Bruno idilli különvilága zárványként megmarad a halál borzalmai közepette is. Semmi sem tudja megrengetni ezt az illúziót, ugyan néha felfigyel egy-két érdekes jelenségre, ám jobbára reménytelen eset marad. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen kíváncsi, értelmes kisfiú a nyilvánvaló jelek ellenére is arra a következtetésre jut, hogy a szögesdrót mögött az emberek hétköznapi életet élnek! Az elkapott félmondatok, és a cselédek őszinte vallomásai ellenére sem áll össze a kép Bruno számára, és csak akkor szembesül az őt körülvevő világ borzalmaival, amikor már maga is részesévé válik.

Folytatás: http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=1588

Mindennapi lapozónkat…

Érdekes, hogy a Biblia vagy bibliai történetek rövidített, gyermekek számára átírt változatai sosem okoztak nagy felzúdulást sem az olvasáskutatók, sem a pedagógusok, sem a szülők, sem pedig a vallástanárok körében. Talán azért, mert a Biblia sosem volt kötelező olvasmány, ugyanakkor megismertetése „minden népekkel” komoly egyházi misszió, így a legtöbb eszköz megengedett a Szentírás népszerűsítése során. Karácsony közeledtével feldúsul a vallásos témájú gyermekkönyv-piac; a mostani írás ennek a könyvcsoportnak kis, ugyanakkor egyáltalán nem lényegtelen szegmensére szeretne fókuszálni: a bibliai lapozókra.

A lapozóknál alapkövetelmény, hogy kisméretűek és keménytáblásak legyenek, jól felismerhető képeket mellett kevés szöveget tartalmazzanak lehetőleg nagy arcokkal és állatokkal, hiszen a felhasználó (1-6 éves kisgyermek) ezeket a kritériumokat részesíti előnyben. A könyvek célja a közös lapozgatás: a felnőtt a médium segítségével bevezeti a gyermeket a könyvek világába azzal, hogy leül mellé, elmondja a történetet a képek alapján, illetve a gyermek maga is kezébe (szájába?) veheti a könyvet, lapozgathatja, nézegetheti, visszamosolyoghat a mosolygós arcokra. A képeskönyv illusztrációja az első lépés egy vizuálisan újrateremtett valóság felé, ezért nagyon fontos, hogy igényes, izgalmas, párbeszédre serkentő képi világú lapozók kerüljenek a gyermekek kezébe.

Két széria lapozó (mindkettő négy-négy könyvből áll) is boltokba került, az egyiket a hagyományosan keresztény irodalommal foglalkozó Harmat, a másikat pedig jobbára „világi” mesekönyveiről ismert Santos adta ki (érdekessége a két sorozatnak, hogy eredeti, angol változatuk megjelentetése egyaránt a keresztény irodalmat kiadó Lion Hudson Kiadó nevéhez fűződik). A méret és keresztény tartalom mellett tematikus átfedés is van a két sorozat között: Noé bárkája, Jézus születése és az elveszett bárány példázata mindkét kiadó kínálatában szerepel, ezt egészíti ki a Santosnál a Jónás és a cet, a Harmatnál pedig a Miatyánk című könyvecske.

A két sorozat közül a Santosé célozza meg az óvodáskor előtti, a rövid történetekre figyelni már tudó, ám a beszédet még éppen csak próbálgató korosztályt (ötlet: Christina Goodings, illusztráció: Claire Henley). Mind illusztrációjában (kevés a szereplő; van olyan oldal, ahol csak egy állat vagy ember szerepel; nagy, mosolygós arcok), mind szövegében (minimálisra redukált sztori) egyszerű, a gyermeki és szülői fantáziát megmozgató mesélő-lapozók ezek, melyeknek utolsó oldalán kihajtogatható meglepetés várja az olvasót/nézegetőt. Az angol kiadó ajánlása apró módszertani érdekességre is felhívja a figyelmet: a könyvek beszélgetni hívják a „gyermekolvasót”, hiszen nemcsak megnevezni lehet a képeken látható, főként állatszereplőket, hanem a hangjukat is lehet utánozni. Így aztán akár figyelmen kívül is hagyhatjuk a bibliai történetet, és egyszerű állatos lapozóként lehet kezelni a könyvet – ez leginkább a Noé-történetben (Noé bárkája) kézenfekvő, ám a Jézus születését feldolgozó részben (A kis Jézus) is több az állat, mint az ember. Fontos, hogy a könyv nem akar hitelveket ráerőszakolni az olvasóra, olyannyira, hogy az elveszett bárány újszövetségi példázata említést sem tesz Jézusról, sokkal fontosabb a kis bari viszontagságos sorsa és a boldog egymásra találás.

A Harmat sorozatában az elveszett bárány példázatának kerettörténete is szerepel, sőt sokkal több is (szöveg: Lois Rock, illusztráció: Alex Ayliffe). Véleményem szerint ez a széria az óvodások, kisiskolások hitbeli nevelésének (gyermek)irodalmi eszköze lehet. A szövegek terjedelme és mélysége a vallástanárok és a gyermeküket hitben nevelni vágyó szülők hasznos segédanyagává teszi a könyvet, ugyanakkor ezeknél a lapozóknál sem érződik a szándékolt didaxis – talán csak a történeteket lezáró rövid imádságot és szótárt(!) érezzük mesterkéltnek, idegennek, a gyermek helyett a szülőnek szólónak. A korosztály életkori sajátosságaihoz igazodó (hol játékos, hol humoros, hol párbeszédre hívó) szövegek közös böngészésre, olvasgatásra valók. A történetek illusztrációi a kisebbek számára készült könyvekénél koherensebbek, nem tolakodnak hívatlanul az olvasó arcába rókák, medvék, oroszlánok, méhek, vízilovak. A szolidabb, kollázs technikával készült illusztrációk a teret is jobban kitöltik; Jézus alakja nagyon emberi (van olyan történet, amelyikben nem is lehet megkülönböztetni a Mestert a tanítványoktól – ennek akár metaforikus olvasata is lehet); sokkal több gyermek van a képeken, akik környezetükkel is (mind szín-, mind formabeli) harmonikus egységet alkotnak.

Az egy időben egy témában megjelenő könyvek szerencsére nem ugyanazt a korosztályt célozzák meg, ezért akár mindkét sorozatot ajánlhatnánk, ám míg a szövegek színvonala között nincs markáns különbség (aki nem elégedett a szerzők által kitalált mesékkel, az akár önállóan is elmondhatja a képekhez kapcsolódó eredeti bibliai történetet), addig a kisebbeknek szánt könyvek illusztrációi komoly esztétikai aggályokat vetnek fel (színek, arányok, formák). A lapozók esetében is fontos szempont a párbeszédképes vizuális tartalom, ez a kritérium Alex Ayliffe illusztrációiban jobban érvényesül, és bár drágábbak a Harmat lapozói, mégis úgy érzem, érdemesebb ezekre költeni a karácsonyi gyerekkönyvekre szánt pénzt.

Újramesélhető Biblia

A mesélés ősi személyiség- és közösségformáló erejét idézi Bob Hartman és Kállai Nagy Krisztina koprodukciós Mesélő Bibliája, amely külföldön az egyik legnagyobb, angol, keresztyén gyermekkönyvekkel foglalkozó kiadó, a Lion Hudson plc. gondozásában, míg hazánkban a Harmat kiadónál a Miklya házaspár, Mónika és Zsolt, kiváló magyar fordításában jelent meg ez év októberében.

Vallásos tartalmú történetek, példázatok mondása nem újdonság (elég, ha csak József álomfejtésére, Jónás könyvére vagy Jézus példázatos „fabuláira” gondolunk), mégis újra meg újra szükségünk van arra, hogy ráébredjünk: milyen jó, amikor felnőtt és gyermek közösen hajol a képeskönyv fölé, hogy meghallják az évezredes történetek ma emberének szóló üzenetét.

A Mesélő Biblia nagy erénye, hogy az eredeti, bibliai történeteket átíró szerző nem azt várja el a mesélőtől, hogy tanulja meg és minden alkalommal ugyanúgy olvassa fel, mondja el a rövid (többnyire kétoldalas) bibliai meséket, hanem szemléletmódot, ha nem is formál, de közvetít. A közös mesélés-mesehallgatás örömének édességét szeretné megízleltetni, és ez nem valamiféle fentről jövő, tanáros didaxis, hanem a közös élményszerzésen alapuló játék. Az illusztrált képeskönyvnek köszönhetően a Biblia nem egy, a gyermekek elől elzárt világ, komor, fekete könyve, hanem az élet, a szeretet evangéliuma lesz.

Bob Hartman Mesélő Bibliája társasjáték: a mesélő folyamatosan párbeszédben áll a mesehallgatóval, a sokperspektívájú történetek képesek arra, hogy bevonják a játékba a hallgatóságot is. Ezt a hatást szeretné hangsúlyosabbá tenni a könyv végén található ötlettár, mely az egyes történetek csoportos hallgatáshoz ad módszertani ajánlást; ezt az ötlettárat gondolták tovább a fordítók, amikor megjelentették az egyes történetekhez kapcsolódó, a csoportos mesélések közben haszonnal forgatható Játéktárukat (Miklya Luzsányi Mónika – Miklya Zsolt: Játéktár a Mesélő Bibliához).

A történetek hosszadalmas leírások nélkül néhány szóval is képesek a bibliai kor atmoszféráját megteremteni, a visszatérő ismétlések a szöveg felidézésében segítenek, Kállai Nagy Krisztina hol dinamikus, hol statikus, meditatív illusztrációi pedig a történet súlypontjaira, főszereplőire irányítják a figyelmet. A képek legalább annyira nyitottak, mint a szöveg; mindig akad felfedeznivaló rajtuk, mindig megfogalmazódhat kérdés: Mit csinál? Hová megy? Mit gondolhat? Mit érezhet?

Egy biblikus témájú irodalmi alkotás óhatatlanul is magán hordozza szerzőjének személyes hitvallását. Sok rész erényét lehetne kiemelni és elemezni a 74 fejezetből, engem legjobban a Jézushoz kapcsolódó újszövetségi történeteket varázsoltak el.

Jézus folyamatos interakcióban van Máriával és Józseffel, tanítványaival és az őt körülvevő sokasággal: beszélget, mesél, tanít, gyógyít. Isteni hatalmához azonban emberi viselkedés párosul. A Bibliában nagyon kevés szó esik Jézus érzéseiről, a könyv íróját azonban nem az érdekli, hogy pontosan milyen volt, hanem hogy milyen lehetett a Mester. Ahhoz, hogy átélhetővé váljon a történet sok színnel, mozgással és érzelemmel kell megtölteni a mesélést, Hartman ezért aztán nem is fukarkodik az Ember Fiától első pillantásra szokatlan cselekedetek megfogalmazásától: „Egy reggel annyian tolongtak körülötte, hogy majdnem belelökték a tóba.”„Jézus beugrott a hajóba.” „Hangosan szuszogott, talán még horkolt is.” „Jézus fáradt volt. Nagyon fáradt. De amikor meglátta az embereket, elmosolyodott.”

A rengeteg különböző perspektívából bemutatott történetek, az evangéliumok sokszor szűkszavú beszámolóit kiegészítő háttérismeretek, a szereplők gondolatainak „kihangosítása” valamint a bibliai kor hangulatát a ma emberétől el nem idegenítő illusztrációk egytől-egyig páratlan közösségi élménnyé teszik a Mesélő Bibliát lehetőséget adva arra, hogy közösen fedezze fel felnőtt és gyermek a Szentírás eddig ismeretlen dimenzióit.

Megjelent a Csodaceruza 39. számában.