Bob Hartman hivatásos mesélő, rengeteg mesét ismer, ezekből gyűjtött össze egy csokorra valót a világ minden tájáról, és meséli őket újra. A meséket végigolvasva megállapíthatjuk: még az oly sokszor hallott történetek is lebilincselnek bennünket, mert a mesélő tényleg mesél, hozzátesz az eredetihez, színezi a szereplők karakterét, akik ettől életre kelnek.
Az előszóban a mesélő meseválogatási módszerébe is beavatja az olvasót: olyan meséket gyűjtött egybe, amelyekben kedvesség, szellemesség és bölcsesség található. Szelíd mesék ezek, ritka a véres jelenet (a könyv egyetlen sárkányos meséjében a hős úgy végez a sárkánnyal, hogy a bika szarvát a lábába szúrja, amitől a sárkány holtan terül el), a hősöket inkább eszük és jó szívük vezeti győzelemre, mintsem erős karjuk és kardjuk. Kevés tündérmese található a kötetben (a tündérmesék általában hosszabb terjedelműek is, talán ezért is maradhattak ki), annál több viszont az állatmese és a tréfás mese – ezeket a történeteket tartotta alkalmasnak a mesélő arra, hogy velük a gyerekeket szórakoztassa, ugyanakkor bölcs tanácsokkal is ellássa az esti mesélés idején.
Bob Hartman mesélő társakat keres, nem elég, ha felolvassuk ezeket a meséket, arra bátorít, hogy ismerjük meg a történetet és – akár a saját szavainkkal – meséljük újra azokat. A rövid mesék könnyen megjegyezhető fordulatokkal megfelelőek ehhez a módszerhez, néhány olvasás után már egy kisgyermek is tudja a mese menetét, így aztán őt is bele lehet vonni a mesélésbe. Rövid, pedagógiai célzatú függelék is olvasható a könyv végén: hogyan lehet még élvezetesebbé, interaktívabbá tenni a mesélést gyermekcsoportokban? Mi szükség van arra, hogy a hallgatóság ahelyett, hogy szájtátva hallgatná a történetet, aktívan részt vegyen a mesélésben? Talán nem bízik a mesemondó a mese erejében? „A mesélés sohasem egyirányú kommunikáció. Mesterszinten párbeszéddé alakul, a mesélő és a hallgató(ság) közötti eseménnyé. Ezt a folyamatot egy nagyobb csoportban úgy segíthetjük elő, hogy a közönségnek különböző lehetőségeket adunk a részvételre” – érvel Hartman. Számomra mindenesetre kicsit sablonosnak tűnnek a mesékhez kapcsolt játéklehetőségek (hangadás, hangutánzás, mimetikus játék, dramatizálás), ugyanakkor tény, hogy ezeknek révén még jobban bevonódnak a gyerekek a mesébe.
Bob Hartman-Kállai Nagy Krisztina,
Harmat Esti mesélő Könyv.
Harmat Kiadó, 2010.
A teljes írás a Csodaceruzában olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése