Az olvasó és kísérői

A nyár a nagy olvasások időszaka, a tanulók felszabadulva a pedagógusok – és a hagyomány – diktálta kötelező olvasmányok nyomása alól végre elővehetik az addig pad alatt, suttyomban olvasott lektűröket, ponyvákat, és a bátran felvállalva (ízlésbeli) másságukat szabadon olvashatják, ami nekik tetszik. Lehet, hogy a fentebb vázolt kép távol áll a valóságtól, én mégis így képzelem el egy ideális világ kulturálisan lázadó tizenéveseit – merthogy jómagam ezt éltem át (tizen)évekkel ezelőtt, kezdő olvasóként, könyvtárba, később antikváriumba járóként.

Az olvasóvá szocializálódás rögös útján fontos lépés az olvasmányok önálló választásának időszaka. Amíg kicsiny a gyermek, addig azt kapja, amit a felnőttek vesznek neki. Persze, ez ellen is lehet lázadni, a cseperedő gyermek mondhatja, hogy neki ez a dedós könyv nem kell, őt ez vagy az a képeskönyv nem érdekli. Ez az időszak általában az iskolába lépéssel köszönt be, amikor a világra nyitott gyermek már kezd specializálódni, érdeklődési köre – és ezzel együtt olvasmányainak témája – is nem- és személy-specifikussá válik. Az iskolába lépéssel egy időben ajánlatos a gyermeket beíratni a helyi könyvtárba, magunkkal vinni könyvbeszerző kirándulásainkra, engedni, hogy ő is választhasson, talán az is belefér, hogy rosszul választ, olyat szeret meg, amelyről kiderül, hogy nem a legjobb választás volt – de hát felnőttel is megesik az ilyen nem egyszer.

A könyvtár a könyvesboltnál biztonságosabb terep, a könyvtárban laboratóriumi körülmények között gyakorolhatja az olvasópalánta a válogatást. Komoly dolog ez is, de még nem (zseb)pénzre megy a játék. Ráadásul a könyvtárba – reméljük így van – a klasszikusok mellett a kortárs gyermek- és ifjúsági könyvek legjava bekerül, a hozzáértő könyvtárosok nemcsak szelektálják a gazdag könyvtermést, de segítséget is adnak a bizonytalankodó olvasónak. Lehetőség van személyre szabott ajánlatra, egy-egy jól eltalált ajánlás a megnyerő modorú könyvtáros és a hezitáló olvasó viszonyát évekre meghatározhatja, a személyes kapcsolaton túl pedig segíti az olvasás és a könyvek világa iránti elköteleződést is.

A kamaszok olvasmányválasztásában egyre kisebb szerepe van a felnőtteknek. A fiatalok szeretnek felfelé olvasni, olyan könyveket választani, amelyektől felnőttebbeknek látszanak, persze az izgalom, kaland, humor és romantika sem elhanyagolható szempontok. A napjainkban népszerű ifjúsági olvasmányok hősei többnyire egykorúak az olvasókkal, ugyanakkor valamilyen szempontból az átlagostól eltérő, különleges képességgel is rendelkeznek. Hősök ők a szó klasszikus értelmében, akik ritkábban a közösségért gyakrabban saját életükért (és szerelmükért) harcolnak a gonosz erőkkel szemben. A sikerlisták éllovasainak szerzői hasonló receptet követnek: emberszabású szuperhősök hétköznapi környezetbe helyezve, de hogy miért pont a varázslók és a vámpírok (s hamarosan az angyalok) válnak a fiatalok kedvencévé világszerte, nehéz lenne megmondani.

Az izgalmas olvasmány könnyebben terjed, mint a tűz, elég csak egy lelkes olvasó az osztályban, máris kézről kézre jár a könyv. A könyv sikerét természetesen kiválóan felépített reklámkampány, tengerentúli siker és filmes feldolgozás tovább duzzaszthatja, de az utóbbi évek sikerkönyveiről elmondható, hogy mindezek nélkül is hatalmas példányszámban fogytak el. A sikeres lektűrök a kiadókat is arra sarkallják, hogy a hullámot meglovagolva hasonló tematikájú könyveket dobjanak a piacra, de tudjuk, minden csoda csak három napig tart (felgyorsult világunkban sokszor addig se), trendek jönnek és mennek – de mi marad meg mindebből?

Amíg a felnőttek ajánlanak, addig lehetőségük van befolyásolni, irányítani az olvasót. De ismerjük-e annyira gyermekeink világát, hogy tudjunk szórakoztató ugyanakkor értékes, tartalmas olvasmányokat a kezükbe adni? Kell-e támogatni a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalmat, vagy megáll már a saját lábán? Eladható a friss gyermekkönyv vagy a szülők és a pedagógusok a régit vásárolják, mert azt jobban ismerik?

Úgy gondolom, hogy amellett, hogy az állam támogatja a kortárs gyermekirodalom kiadását (mert támogatja, tessék csak megnézni a Nemzeti Kulturális Alap pályázati archívumát), legalább ilyen fontos lenne a vásárlók, olvasók tájékoztatása is. A verseny (mindig) egyenlőtlen, az a kiadó, amelyik többet áldoz marketingtevékenységre valószínűleg több könyvet fog értékesíteni, mint az, amelyik az olvasóra bízza, hogy rátalál-e a könyvtengerben az újdonságára. És ez így is van jól, ha verseny, hát legyen verseny. Mindemellett azonban szükség lenne egy olyan pártatlan, szakértő szervezet létrehozására és állami támogatására, amely a megjelent könyvekről információval látja el az olvasókat, amely objektív szempontok alapján mond értékítéletet a gyermekirodalomról, amely könyvtárak, iskolák számára ajánlásokat készít, és amely könyvszakmai programokon, konferenciákon népszerűsíti a klasszikus és kortárs gyermekirodalmat. Nem venné ki a döntés jogát az olvasó kezéből, de kellő tudással ruházná fel ahhoz, hogy jól tudjon választani. És aztán persze kiderül, hogy a választás nem a legjobb volt – de hát felnőttel is megesik az ilyen nem egyszer.

Megjelent a KönyvHét augusztusi számában.