Sorstalanság a szögesdrót mindkét oldalán

Az egyik kedvenc részem A két Lottiban, amikor a szerző felfedi magát, és a sorok mögül kiszólva megdorgálja a sorok között olvasni képtelen, képmutató szülőket. Erich Kästner Shirley Temple-ről mond el egy rövid történetet (mese a mesében), aki olyan fiatal volt, hogy nem nézhette meg a moziban azokat a filmeket, amikben amúgy szerepelt. Szerepelnie szabad volt, megnéznie nem! Mint ahogy az elvált szülők gyerekeinek is szabad (meg)szenvedniük szüleik válását, de ha valaki ír erről, azt a felnőttek zokon veszik: „Ha pedig a gyereknek engedélyezik, hogy ezektől az állapotoktól szenvedjenek, akkor mégiscsak túlságosan finomkodó, no meg kifordított dolog, hogy ne beszéljünk vele arról értelmes, érthető formában!” [...]
John Boyne a német kisfiú naiv perspektíváját következetesen megtartja a történet végéig: Bruno idilli különvilága zárványként megmarad a halál borzalmai közepette is. Semmi sem tudja megrengetni ezt az illúziót, ugyan néha felfigyel egy-két érdekes jelenségre, ám jobbára reménytelen eset marad. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen kíváncsi, értelmes kisfiú a nyilvánvaló jelek ellenére is arra a következtetésre jut, hogy a szögesdrót mögött az emberek hétköznapi életet élnek! Az elkapott félmondatok, és a cselédek őszinte vallomásai ellenére sem áll össze a kép Bruno számára, és csak akkor szembesül az őt körülvevő világ borzalmaival, amikor már maga is részesévé válik.

Folytatás: http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=1588