Dani az első bében

Janikovszky Éva Már iskolás vagyok című könyvének hőse, Dani bátor kisfiú. Nem fél az iskolától, legalábbis nem mutatja. Büszkén veszi hátára a táskát: már nagy vagyok, kijártam az óvodát, jöhet az iskola! 

Dani és Pöszke ismerős azok számára, akik olvasták az iskolás kalandok előzményét, a Már óvodás vagyok című könyvet. Egy évvel ezelőtt még mindketten óvodába jártak, Dani nagy büszkén kísérte Pöszkét az oviba, együtt játszottak, hallgatták a mesét, énekeltek. Ám Dani betöltötte a hatot, ideje iskolába mennie, Pöszke viszont az óvodában maradt a kicsikkel. Hiába ő a legnagyobb a nagycsoportban, az iskolás Danihoz képest ő is kicsi. A könyv kettejük barátságának próbájáról szól – megérti-e Dani Pöszkét, legyőzi-e Pöszke az irigységét. És egyáltalán: mire jó az iskola? 

Janikovszky Éva könyvénél jobb reklám nem is kell az iskolának, kiváló pedagógiai érzékkel mutatja be az első iskolaév örömeit, a gyermek rácsodálkozását a világra: mennyi mindent el lehet olvasni, meg lehet számolni, le lehet írni! Dani a felnőttek, a tudás világába lép be az olvasás-számolás-írás képességének birtokában. Pöszke mindebből kimarad, nem véletlenül duzzog. Ám Dani bölcs tanítómesterként ráérez barátnéja frusztrációjára: Pöszke számára is kitárja az ismeretek kapuját, amikor közösen belekezdenek a mire jó!-játékba. 

Az iskola Janikovszky könyvében nem egy a valóságtól idegen, mű-intézmény. Azért is életszerű a könyvben megjelenő iskola, mert Dani nem idealizálja, hiszen azt is elmondja, miért nem jó iskolásnak lenni. Az ott tanult ismereteknek, elsajátított képességeknek van hasznos aspektusa: Dani ráérez erre, s ezt a tudást szeretné Pöszke számára is átadni. A történet tétje: tud-e az iskola kellően vonzó lenni, annyira vonzó, hogy az óvodás gyermek otthagyja érte a felhőtlen játékkal teli óvodai mindennapokat. Pöszke végső gondolata sokat elárul: már nem óvó néni, hanem tanító néni szeretne lenni. Ezzel eldőlt a kérdés: Daninak sikerült megkedveltetnie vele a félelmetesnek tűnő iskolát. 

A könyvben a gyermekek világa felől látjuk az iskolát, a tanítókat, az ő szemükkel szemléljük a felnőtteket is. Janikovszky Éva történeteinek ismerős bája a gyermekhang, amely kendőzetlen őszinteséggel beszél a felnőttek képmutatásáról, sablonos kérdéseiről, abszurd elvárásairól. Dani gondolatai tükröt tartanak a felnőtt (fel)olvasó elé is: kellően nyitottak, megértőek vagyunk-e az óvodás és iskolás lét határán egyensúlyozó, helyüket, identitásukat kereső gyermekeinkkel? A tükörbe nézve be kell vallanunk, sokszor egyáltalán nem értjük gondjaikat, félelmeiket, vágyaikat, örömeiket. Ha olvassuk a történetet, figyeljünk azokra a mondatokra, amelyek a felnőttekről szólnak, ha tudunk nevetni Dani kritikáján, akkor még nincs veszve minden – él még bennünk a világra nyitott, kíváncsi gyermek. Danitól felnőttként is sokat tanulhatunk: leginkább töretlen optimizmust, derűt és türelmet.